29. A feladat

- Persze, már megyek is.

Megijedtem ettől a telefontól, nem tudtam, miért hívnak be. Hamar odaértem, eléggé siettem. Egyből a nagy irodába mentem, de mikor beléptem váratlan meglepetés fogadott.

- Szia Jinah, ne haragudj, hogy csak így idehívtunk. –mondta YG.

- Nem semmi gond, de mi folyik itt? –kérdeztem összezavarodva. Bent volt a Big Bang, Steven meg YG. Jiyong mosolyogva nézett rám, bár még nem jelentettük be, hogy együtt vagyunk, ezért most is titkoltuk.

- Meg szeretnénk kérni téged, hogy segíts nekünk egy feladatban. –kezdte YG.

- Miben?

- A fiúknak nem sokára nagy koncert, és szeretnék, ha te terveznéd az összes ruhájukat. Persze vannak alapok, de a te ízlésed kell. Mit szólsz? –folytatta Steven.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Nem értettem miért én? Steven is remek tervező, számtalan színpadi ruhát tervezett már.

- Miért én? –kérdeztem meg végül.

- Mert fantasztikus tervező vagy, és a csapat téged szeretne. –mondta Ji fülig érő mosollyal, és az utolsó két szót igen megnyomta. Szúrós szemekkel néztem rá, tudta mire gondolok.

- Szívesen vállalom, persze. –mondta ki végül.

- Remek, de ugye nincs útba a munkáddal? –kérdezte YG.

- Nem, vagyis lehet. De nem számít, a kollekciómat így csúsztatom ennyi. Nem gond, tényleg.

- Akkor ezt megbeszéltük, innentől te vagy a fiúkkal, meg persze Steven.

- Láthatnám a terveket? –fordultam Stevenhez.

- Persze menjünk az irodámba, rég voltál már ott.

- Az biztos.

Így mi és a fiúk átvonultunk a régi termembe. Steven átrendezte egy kicsit, amit nem bántam, hiszen már az övé. Eszembe jutottak a régi dolgok, milyen volt itt dolgozni.

- Nagyon szép lett. –mondtam neki, mikor beértünk.

- Köszönöm.

Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, Ji egyből magához húzott. Én nem bújtam hozzá, féltem, hogy meglát valaki, amit észre is vett.

- Itt mindenki tudja, hogy együtt vagyunk, nyugi. És nagyon hiányoztál.

- Reggel óta? –kérdeztem nevetve. Válaszul csak megcsókolt. A többiek csak kuncogtak körülöttünk, ezért eltoltam Jit magamtól.

- Kezdjünk neki. –mondtam végül.

A fiúk leültek a kanapéra, mi szembe velük foglaltunk helyet. Megmutatták az alapokat, amik nem voltak rosszak, de rengeteget kellett még rajtuk dolgozni. És két hetünk volt rá.

Egyszer csak Fred lépett be az ajtón, és mikor meglátott tágra nyíltak a szemei.

- Jinah?

- Szia, de rég láttalak. –öleltük meg egymást.

- Hogy-hogy itt vagy? Mi van veled? –áradtak belőle a kérdések.

- Segítek a fiúk koncert ruháit megtervezni. Megvagyok, dolgozok, tervezgetek. És veled?

- Jól vagyok, köszönöm. Kicsit unalmas itt nélküled, hiányzol. Mellesleg nagyon jól nézel ki.

Ránéztem Jiyongra, akin látszott, hogy mindjárt felrobban.

- Köszönöm, kedves vagy, de most dolgoznunk kell.

- Rendben, majd beszélünk még. További jó munkát, sziasztok! –majd elment. Visszaültem az asztalhoz, ahol Jiyong fortyogott magában.

- Nyugi. –fogtam meg a kezét.

- Nem tudok megnyugodni. A szemem láttára veszik el a barátnőmet.

- Jiyong nem kell félned, ő csak egy ismerős.