13. Összetörve

- Ne haragudj. –mondtam, miután becsuktam az ajtót.

- Ez nem bánt, de az igen, hogy most mész be vele fürdeni, ahelyett, hogy velem fürdenél. –mondta szomorú arccal.

- Sajnálom Jiyong, kérlek, ne vágj ilyen fejet, mert megszakad a szívem. –simogattam meg arcát.

- Csak rossz nézni, hogy az övé vagy és nem az enyém.

- De a tied is vagyok.

- De csak félig. Nekem teljesen kellesz.

Erre nem tudtam, mit mondani. Nyomott egy puszit a számra, majd elment. Ott álltam könnyes szemmel. Ha nem lépek valamit, akkor valakinek mindig fájdalmat fogok okozni.

Este épp a konyhában ittam, mikor WooSeung ölelt át hátulról.

- Kicsim, nem jössz összebújni egy kicsit?

Nem válaszoltam, csak megfordultam. Egyből megcsókolt, ami hatására megvilágosodtam.

Semmit nem éreztem a csók alatt, nem volt bizsergés, sem vágy, semmi. Jiyongnál a lábam reszketett, pillangók repkedtek a hasamban, őrjítő vágy kerített hatalmába.

- Nekem ez nem megy, sajnálom. –toltam el magamtól, és könnyek gyűltek a szemembe.

- Mi a baj kicsim?

- Én megcsaltalak téged. –tört ki belőlem.

- Mi? –kerekedett ki a szeme.

- Sajnálom, de nem bírtam magamban tartani. Megcsaltalak egy másik férfival, aki a szeretőm lett.

- Kivel?

- Nevet nem szeretnék mondani.

- Mióta?

- Lassan fél éve. –kezdtem el még jobban sírni.

- Mennyi? És mégis miért? Nem voltam jó neked?

- De, nagyon jó voltál. Én nem tudom miért csak megtörtént, aztán meg folytattuk.

- Féléve hazudsz nekem?

- WooSeung én tényleg nagyon sajnálom.

- Sajnálod? Hallod, mit mondasz? Féléve csaltál folyamatosan, a képembe hazudtál! -kiabálta

- Ne haragudj.

- Még hogy ne haragudjak? Mióta vagy te ekkora ribanc? Egy édes lányt ismertem meg, most meg egy lotyó áll előttem! –üvöltött.

- Elhiszem, hogy dühös vagy, de ne mondj ilyeneket!

- Miért ne? Takarodj innen te szajha. Nem akarlak látni!

Megfogott és kilökött az ajtón. Sírva omlottam a földre. Égtek bennem a szavai, savként martak.

Lassan felálltam a padlóról, és elindultam ahhoz az emberhez, akire számíthattam ebben az ügyben. Zokogva mentem el hozzá, mire odaértem teljesen összeomlottam. Alig voltam észnél, a lábam össze akart csuklani.

Csöngettem, és csak reméltem, hogy itthon van. Pár pillanat múlva kinyitotta az ajtót, és láttam, hogy ledöbben azon, hogy engem lát ilyen állapotban.

- Édes, mi történt? –ölelt át azonnal, és behúzott a házba. Leültünk a kanapéra, majd magához húzott.

- El-elmondtam neki. –mondtam ki nehezen, mivel még mindig sírtam.

- Elmondtad neki? És mit szólt, vagy mi volt?

- Nem mondtam el, hogy kivel. De nagyon kiakadt, és szörnyű dolgokat mondott. –kezdtem el még jobban sírni, mikor visszaemlékeztem. Átfonta a karjait rajtam, majd így nyugtatgatott.

- Semmi baj kicsim, vége van. Minden rendben lesz. –remélem igaza lesz.