21. Miért?

Reggel először a YG-hez mentem, hogy azzal végezzek. Szerencsére nem találkoztam a fiúkkal, mivel tegnap jöttek haza Japánból, így nem hiszem, hogy ma bent lennének.  Elintéztem a maradék dolgaimat, majd utoljára tartottam egy kis beszédet a stylistoknak és a gyakornokoknak.

Pár könnycseppel búcsúztunk el egymástól. Stevent neveztem ki a helyemre, mert tudtam, hogy ő a legmegfelelőbb erre a posztra. Egy utolsó pillantást vetettem az irodámra, közben Steven halkan osont mögém és tette a vállamra a kezét.

- Annyira rossz lesz nélküled. –mondta, miközben a fejét az én fejemnek hajtotta.

- Nagyon fogsz hiányozni, de tudom, hogy boldogulni fogsz. Köszönök mindent neked, vigyázz az irodámra. Nagyon szeretlek Steven. –öleltem meg könnyes szemmel.

- Te is nekem életem. Remélem, tényleg boldog leszel, és ez tényleg egy hatalmas ajándék. Becsüld meg, és törj fel a tervezők közé. Biztos vagyok benne, hogy neked sikerülni fog. Én is szeretlek kicsim. –mondta lányosan.

Karöltve kísért le a bejárathoz, majd végleg elhagytam a helyet. Beültem a kocsimba, és elindultam az új munkahelyemre. Körbevezettek, minden gyönyörű és káprázatos. Miután megmutatták az irodámat, berendezgettem. Ez sokkal nagyobb volt, mint az előző, imádtam ezt a helyet.

Két hete dolgozok ott. Rengeteg a feladat, de megbirkózok vele. Ma este egy kisebb estélyre vagyunk hivatalosak. Én és Gabriel megyünk oda. Pár híresség lesz ott, meg persze Szöul nagy, befolyásos emberei. Az alkalomhoz illően öltöztem fel, majd együtt indultunk el.

Nagyon kellemes itt a légkör. Jó pár emberrel beszéltem már, iszogattunk.

Kimentem a mosdóba megigazítani a sminkemet. Mikor indultam vissza, egy ismerős hangot hallottam magam mögül. Egy percre a vér is megfagyott bennem.

- Végre láthatlak. –mondta.

- Én nem vártam erre.

- Tehát még mindig haragszol. Ezt megértem. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire sajnálom.

- Kérlek, ne feszegessük tovább a múltat. Két hónapja volt, én lezártam a részemről.

- Én nem.

- Az a te dolgod. –beszéltem neki még mindig háttal.

- Legalább nézz rám, ennyit kérek. –lassan megfordultam, és meglepődve láttam, hogy pár centire áll tőlem. Hosszasan néztük egymást.

- Gyönyörű vagy. –mondta mosolyogva.

- Köszönöm, de most mennem kell. –indultam el.

- Miért mentél el szó nélkül? –kérdezte elhaló hangon.

- Mi? –fordultam meg megint.

- Miután hazajöttem Japánból felmentem az irodádba, de már Stevené volt. Ott tudtam meg, hogy elmentél egy másik céghez. Miért? Miért nem szóltál?

- Nem találtam lényegesnek, ha szólok. És akkor te lettél volna az utolsó ember, akivel beszélni akartam.

- Ennyit sem jelentek neked? –kérdezte és a szeme könnyes lett. Nem válaszoltam csak lehajtottam a fejemet. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki.

- Tudom, hogy hibáztam, hogy becsaptalak. Megbántam, szavakkal nem tudom elmondani, mennyire sajnálom, és hogy mennyire szeretlek, és fáj, hogy elveszítettelek.

- Nekem is fájt, hidd el. –néztem mélyen a szemébe.

- Miért cseréltél számot? Miért löktél el magadtól? És ne mondd azt, hogy elfelejtettél, mert tudom, hogy nem.

Határozott mozdulattal tapadt az ajkaimra. Könnyek folytak a szememből. Hiányzott a csókja.